Egyre közelebb kerülnek hozzám emberek,majd ugyanilyen gyorsasággal ki is lépnek életemből,mert megtapasztalják szeszélyes és kibírhatatlan természetemet.
Egyre közelebb kerülnek hozzám emberek,ezzel párhuzamosan távolodnak el tőlem mások.Egyre közelebb kerülnek hozzám emberek,ezzel egyidőben egyre nagyobb szakadékot mélyítenek közénk a felesleges szavakkal és tettekkel.
Megfigyeltem,ahogy az emberek mások után kapálóznak,megfigyeltem hol rontják el a dolgokat.De pont én beszélek?Ha fel kéne sorolni,én miket rontottam el,ezer lapra se férne el.Ezerszer megfogadtam,hogy most jól fogom csinálni,megküzdök érte,nem hagyom hogy kicsússzon a kezeim közül.Aztán mikor ott a pillanat,csak utólag ébredek rá,hogy elrontottam,nem lesz még egy esély.
Gondolkodtam.Rájöttem,egyik nagy hibám,hogy néha túlságosan is tárgyként kezelek embereket,egyszerűen birtokolni akarom őket,semmibe veszem a döntéseiket,mintha csak egy fekete függöny lenne a szemem előtt,nem látok reálisan.Nem veszem észre azokat az apró dolgokat,amikből rá kéne jönnöm,hogy elég volt belőlem.
Néha elefántot csinálok a bolhából,egy kedves szó,egy mosoly,egy mozdulat,egy pillantás,egy érintés is örökre lekötelezhet engem,és sokáig nem hagy nyugodni.Ilyenkor úgy érzem mintha szerelmes lennék,de később rájövök,hogy nem is az emberekbe voltam szerelmes,hanem abba a kedves szóba,mosolyba,mozdulatba,pillantásba,érintésbe.

Komolytalan vagyok.Hol itt az összefüggés?